Blue hour

4 hónapja │ írta: lapishun

Mindig megfogadom, hogy nem kezdek felelőtlenül japán film megnézésébe, mert általában nem én emésztem meg a filmet, hanem az engem. A Blue Hour-ral sincs ez másképp. Beszippantott, lerágta a csontomról a húst, majd kiköpte és most gondolkodhatok, hogy mi a fene történt velem.
A Blue Hour kapcsán nehéz jelzőket találni. Hisz hogy írhatnám egy olyan filmre, hogy gyönyörű, vagy hogy megrázó, amiben nem történik semmi. Mert tényleg nem történik semmi. Két barát hazalátogat egyikük családjához. Igen, ennyi a történet. Nincsenek nagy, drámai, pátosszal teli jelenetek, csak hétköznapi történések, amelyek bármelyikünk életében megtalálhatók. Mégis...
Mégis, ha a néző összerakja a darabokat, egy szétroncsolt, nyomorúságos élet rajzolódik ki előttünk. Egy élet, amelybe csak pillanatokra (és azt, hogy pillanatok, azt szó szerint kell érteni) kapunk betekintést. De ezek olyan letaglózóak, hogy a film második felétől már engem is a sírás kerülgetett.
Aki nem ismerős a japán filmek világában, annak szokatlan és fura lesz a két főszereplő naturális őszintesége és ábrázolásmódja. Ez a természetesség nem lesz mindenki számára érdekes. Sőt talán unalomba is fulladhat, ha nehezen viseljük a ki nem mondott gondolatokat. Ez a film ugyanis pont a ki nem mondásról szól. Arról, hogy nem mondjuk ki, hogy... de ezt majd ki-ki úgyis összerakja magának.
A két főszereplő zseniális munkát végzett. A japán Kaho és a koreai Shim Eun-Kyung nehéz feladatot kapott, érdemes minden rezdülésükre odafigyelni, mert az ő játékuk emeli ki leginkább a film művészi értékét.
Mindenkinek ajánlom, aki nem ijed meg a lassú sodrású, nagy figyelmet igénylő érzelmes daraboktól.
Értékelés: 10/10

Hozzászólások

Ehhez a filmhez 1db felirat van!

Tovább a feliratokhoz
A cikkhez kapcsolódó film:

Blue hour



Megnézem az A-POP.EU adatbázisában






Mit fordítok épp?
Ever Night
16. rész